Ízisz szentélye

Nem éppen...hiszen ők is teremtődtek valahogy! Maharet és Mekare pedig a legnagyobb szenvedések árán jutottak ki innen, egyiküket szemétől, másikukat nyelvétől fosztották meg! Nem kívánom senkinek ezeket az emlékeket! *nagyot nyel, eszébe jutnak a képek, mikor neki kellett meggyalázni őket...* De semmi sem lehetetlen!

- én inkább úgy mondanám, hogy semmi sem lehetséges. elátkozott föld ez, és mi mind átkozottak vagyunk, mert osztoztunk a sötét ajándékban. ennyi, bele kell törődni, és imádkozni kell, hogy ne a Pokol legmélyére kerüljünk...

-Pokol? Az alvilágra gondolsz? Nem is tudom létezik-e olyan. Ha létezik Ízisz Istennő, akkor biztosan. Eme időszak sok mindenre megtanított, nem azért imádkozok mert feltétlen hiszek az Istennőben, hanem megszokásból, és az akarat, hogy hinni kell valamiben! A hit, bármi legyen is az, fontos szerepet játszik minden élőlény életében!

- értem, akkor én abban hiszek, hogy egyszer talán megbocsátatnak bűneim. *a szobor felé néz* mégha ez olyan hihetetlennek is tűnik... *elhhalgat, már megint ostobaságokat beszél. lerázza amgáról a gondolatokat, és Haiman szemébe teint* most viszont megyek, köszönöm a beszélgetést, és kívánom a legjobbakat. még körbe kell járnom az őrpontokat *halvány mosoly* a viszont látásra! *biccent, aztán eltűnik a szentélyből*

-Magadnak kell megbocsátanod, nem várhatod el addig másoktól a megbocsátást, míg magaddal le nem bonyolítod. Menj csak, végzed munkád, a végén a királyné még észreveszi hogy lógsz! *kasint* Én is köszönöm társaságod, nekem is mennem kell még a papokhoz elintézni néhány megbeszélést! A miharabbi viszont látást! *azzal elköüszönnek egymástól és megy ki-ki a saját dolgára*